Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajdani fogadtatás

 

 

1.jpg

 

 

Paládi Zsolt

A rendszerváltás Zsírja

Irodalom Visszavág (Új folyam / 11 - 2002, tavasz-nyár)


Két fiatal író nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy felújítsa és modernizálja az irodalomtörténeti fogalommá vált pikareszk regény műfaját. Tették ezt akkor, amikor a mai magyar szépprózában a cselekményesség és olvasmányosság épp hogy nem követendő példa, inkább elvetendő avíttság. (Ugyanakkor Harry Potter és A Gyűrűk ura csordultig tölti a kasszákat szerte a világon, bizonyítván, értékes irodalmi alkotás is válhat tömegeket vonzó világsikerré.)

Gángoly Attila és Novák Valentin a "hivatalos irodalomtól" távol helyezkednek el az irodalmi palettán. Művük pikareszk regényhez méltón számtalan viszontagságon keresztül jutott el a megjelenésig. Végül négy év vesszőfutás után a Hungarovox Kiadó bábáskodásával látott napvilágot...

A Zsír Balázs valódi pikareszk regény. Ez a regénytípus a XVI. században alakult ki, mely a kalandregény és a társadalomkritikus korrajz elemeit felhasználva ábrázolja társadalmon kívül rekedt főhősének hányattatásait. A Zsír Balázs kalandos, gunyoros, groteszk, realisztikus, néhol naturalisztikus, mint neves elődei, a Gil Blas (Le Sage), a Tom Jones (Fielding), a Kakuk Marci (Tersánszky) vagy a Tizenkét szék (Ilf-Petrov). A pikareszk regények azon klasszikus vonulatához tartozik, ahol valóban egy csirkefogó kalandjaival mulattatják a nagyérdeműt (picaro = csirkefogó).

Zsír Balázs, a dunaújvárosi születésű félig arab, félig magyar pikáró (csak nem a gyökértelenséget szimbolizálja e furcsa származás?) mindenhol feltalálja magát, de legfőképp az alvilág szerzetei, a szélhámosok, a kerítőnők, az örömlányok és a pitiáner csalók közegében mozog otthonosan. A cselekmény a rendszerváltás utáni években játszódik, íróinknak igen kedvezőtlen a véleménye erről a korszakról, hiszen a jelenkori alakok közül mindenki kisszerű, csakis önös érdekeket ismerő ügyeskedő... A marakodásokba merülő pártvezérek, a beszívott junkie-k vagy a - kedvenceiken kívül - csak elítélő véleményeket osztogató kritikusok között lényeges különbségeket nem érzünk. Az értékeket és az eszméket kizárólag a történelmi alakok képviselik (Petőfi, Jurisics, I. András stb.), róluk szólván a szerzők stílusa kissé emelkedettebben szárnyalhat. Olyan korokat idéznek fel, amelyekben nem volt ismeretlen a hit, az erkölcs és a becsület...

A szerzőpáros azonban nem a hagyományos, irodalomtörténeti fogalommá vált pikareszk regény megszokott formáit ismétli meg. Újításokkal frissítik fel az elfeledett műfajt, és ezek a megoldások minduntalan meglepik a gyanútlan olvasót. Az idősíkok és színterek gyakran váltakoznak, a főhős történelmi vagy más írók által kitalált szereplőkbe botlik.

Rendkívül szellemes például Zsír találkozása a Kisherceggel, nemkülönben eredeti Hany Istók életének és munkásságának bemutatása egy közjátékban. Az elbeszélők is belekeverik magukat a cselekménybe, midőn találkoznak Mikszáth Kálmánnal. A jelenetben felbukkan egy sor Mikszáth teremtette alak. Filcsik mester használtruha-boltban vásárolt bundakabátját simogatja, Sós Pál mercédeszével száguldozik, Vér Klára egy alternatív figurát ölelget... Hallhatjuk Mikszáth mester véleményét a kortárs irodalomról: "Küzdenek az unalom ellen, az irodalmi semmi ellen, ami keresztben-hosszában fertőzi az árkus papírokat, s ebbe már mások is beleroppantak... Ahol bukás-szag kél minden mondat nyomán, ott nincs jövőd." Újraírják a történelmet, természetesen a saját szájuk íze szerint, áldozatul esik ennek Dózsa György, Tinódi Lantos Sebestyén, Petőfi, Széchenyi, Gellért püspök és még számos magyar hős.

A főszereplő sorsa két egymástól eltérő személyiségű, eltérő világlátású szerző fantáziájának szeszélyeit követi. A két író Zsír Balázs kettős személyiségén osztozik. Ennek megfelelően a narratíva tükrözi a hős "skizofrén" beállítottságát. A Zsírral azonosuló elbeszélő (G. úr) egyes szám első személyben, a narrátor (N. úr) egyes szám harmadik személyben szólal meg. A pikareszk tradícióitól való számos eltérés ellenére az események mégsem válnak kuszává. Bár a kalandok hosszú sora zsúfolttá teszi a művet, a cselekmény követhető – csupán a befejezés "hirtelen halála" hagy némi hiányérzetet az olvasóban. Zsír Balázs bizony különb elbánást érdemelt volna, kivált azután, hogy alakja szükségképpen mitikussá nőtt a kalandok során.

A regény erényei közé tartozik a különböző nyelvi rétegek tudatos alkalmazása. Zsír hegyibeszéde patetikus, ugyanakkor önironikus is, I. András adománylevele korábbi nyelvállapotot rögzít, de a legszórakoztatóbbak a szlenges részek. Ez utóbbival persze akkor találkozhatunk, amikor az utca világának jellegzetes figuráiról írnak a szerzők. A Balaton-parti stricikkel való összeütközés hiteles mondatai nyomán szinte magunk előtt látjuk a hölgyeményt és a körülötte forgolódó alakokat, anélkül, hogy hosszadalmas leírásba bonyolódnának:

- Szállsz le a macáról, te csicska!
- Szétmacerált ez itt, úgy baszott, mint egy digó...
- Na, nyomozd mán, hol a matér, aztán léc!
- Ez teljesen lepusztult... Egy kurva vasa sincs...
- Adott mézet?!... Nála nincs egy kanyi se.
- Nem. Döfni akart, rám mászott a geci!
- Ne kormolj, Mari! Zsiványabb vagy annál...
- Húzzunk, hányok a kolerától!
- Hé, ácseljatok mán!... Brunyálnom kell, meg pucér is vagyok még...
- Nem vagy te bárcás, hogy annyit nyekeregj...!

Ehhez hasonló szövegelések még többször előfordulnak, s nem is ezzel van a baj. Azt hiszem, a szerzők minden igyekezete ellenére sem sikerült elfogadtatni a pikareszk huszonegyedik századi változatát. A könyv végére elfárad az olvasó, és elfárad az ötlet. Talán ezért avatják szentté a főszereplőt... (Az ember nem is érti, miért van erre szükség.) A glóriás pikáró mintegy félszáz kalandba csöppen bele, és akkor még nem beszéltünk a mellékszálat képviselő közjátékokról. A kevesebb több lett volna. A kísérlet tehát valószínűleg egyedülálló marad. Folytathatatlanságát maguk az alkotók is belátják, de fő céljukat, az olvasmányos irodalom újrahonosítását, egy percig sem adják fel.

A két fiatal művész igen eredeti és szórakoztató művet alkotott. Ha a magyar irodalmi-kritikai élet egészségesebb lenne, bizonyára megtalálná méltó helyét a közönségsikerre számot tartó művek körében. Így azonban csak reménykedhetünk, hogy a nagy nehezen kiharcolt "budapesti kiadás" - országosról jelen esetben nem beszélhetünk - elegendő lesz arra, hogy ez a figyelemre méltó könyv megmaradjon a köztudatban. Ha nem, sajnos megint szegényebbek leszünk egy unikummal.

 

 



Szappanos Gábor

A feltámadt pikáró

(Napút, 2002. július)


A tavalyi esztendő egyik méltatlanul elhallgatott irodalmi teljesítménye egy tőrőlmetszett pikareszk regény, a „G. és N. urak” által jegyzett Zsír Balázs. Gángoly Attila és Novák Valentin olyan művet alkotott, amilyenhez fogható rég nem íródott magyarul. Tersánszky „szabálytalan” Kakuk Marci-ja után Végh György írt 1942-ben pikareszket, Auguste Corbeille csudálatos kalandjai címmel. Még mielőtt azonban az olvasó azt hinné, hogy teljesen hagyományos kópéregényről van szó, ki kell ábrándítatunk, illetve meg kell nyugtatnunk: az utóbbi évtizedek magyar literatúrájának fejleményei – az úgynevezett posztmodern „szövegirodalom” reneszánsza, majd fokozatos hanyatlása – nem hagyták ugyan érintetlenül a szerzők alkotói világát, mégis, céljuk e művel többek közt épp az volt, hogy bizonyítsák: lehet még olvasható irodalmat írni, történeteket mesélni, a történettel a legmélyebb mondanivalót kifejezni.

A kortárs magyar irodalomból mind a mai napig hiányzik egy új, a modern kor követelményeinek megfelelő „Balzac”. A kommunizmus bukását követő esztendők zavaros világát kevesen próbálták meg ábrázolni irodalmi igénnyel, Kerékgyártó István ugyancsak tavaly megjelent Vagyonregény című könyvében inkább csak a címben jelzett folyamatra, a vagyonszerzés viszontagságaira szűkül a változás bemutatása.

G. és N. urak sem a teljesség igényével ábrázolják a rendszerváltás utáni évek magyar valóságát. Klasszikus kópéhoz méltón Zsír Balázs is inkább a társadalom alján élők, alvilági alakok, kisstílű gazemberek, szajhák, kocsmatöltelékek körében érzi jól magát, de bejáratos lesz a legmagasabb – politikai – körökbe is, kivált miután – a szó szoros értelmében – glóriás szent válik belőle. (Hogy miként, az itt maradjon titok.) Bejárja, vagy inkább befutja szinte az egész országot, mindig üldözik, és egészen haláláig sikerül mindig (ha nem is ép bőrrel, de) élve megúsznia a kalandokat. Zsír Balázs, a „világmindenség turistája”, ahogy szerzői nevezik, vérbeli pikáróként egyik „megélhetési” csínyt a másik után követi el, kisebb-nagyobb kópéságokat, így érthető, hogy bármerre megy is e kis országban, hamar forró lesz lába alatt a talaj. Sokféle jelentést hordoz e látszólag egyszerű, lineáris eseménysor, Zsír „futása”: a primer szinten – a folytonos menekülésen – túl a fiatalember gyökértelenségét (anyja magyar, apja szír), megismerési vágyának korlátlanságát, valamint a két szerző – és a főhős – számára az írást mint megismerési folyamatot általában, mint a világ feltérképezésének egyik módját.

Merthogy a regényt „hárman” írják: a skizofrén (?) Zsír, azaz hasadt tudatának két fele, G. úr és N. úr. Gángoly Attila egyes szám első, Novák Valentin egyes szám harmadik személyben gombolyítja a hős rövidre szabott, de eseménydús életének fonalát. Ez a leleményes narratív technika nemcsak arra jó, hogy formailag hitelesen különböztesse meg egymástól a két – kissé eltérő stílusú – szerző által írott részeket, hanem tág teret nyit a reflexiónak is: G. és N. urak reflektálnak egymás szövegeire – hol baráti évődéssel kritizálgatva a másikat, hol szakszerűen elemezve a társ írói módszerét.

A mű kortársi, poszt-posztmodern jellege azonban mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy az „ősi” pikareszkekkel, a spanyol kópéregényekkel, Fielding Tom Jones-ával, valamint az ihletadó Le Sage Gil Blas-jával ellentétben a Zsír Balázs nemcsak a pőre valóságot ábrázolja, hanem a történések és idősíkok variálásával már meghalt vagy sosem létezett (G. és N. urak vagy más szerzők által kitalált) szereplőket is felvonultat. Így kerül kópénk színe elé Petőfi Sándor, aki verset ír hozzá, s aki 1917-ben, kilencvennégy évesen esik el a Téli Palota ostrománál, vagy éppen Napóleon, akivel együtt iszik Győrben, s aki ellopja Zsír frissen rabolt millióit. Zsír hasadt tudatának hála, a főhőssel minden megtörténhet, meg is történik, s ő mindezt valóságként fogja föl – miképp az olvasó is, amint belemerül G. és N. urak regényvilágába. E világ egyik kis gyöngyszeme a Hany Istók élete, „munkássága” és kétéltűvé fejlődése című közjáték, amelyben humorral, briliáns fantáziával és a mai magyar irodalomban sajnos oly ritka, csak nagy íróinkra jellemző önfeledt mesélőkedvvel teremtenek szerzőink egy feledhetetlen alakot.

Bár Zsír Balázsnak rengeteg kalandban van része, számtalan csoda történik vele, és az események igen gyorsan peregnek, a szerzők ezeket mindvégig szilárdan „kézben tartják”, az olvasó sehol sem észlel bicsaklást a történetben, a szálak sohasem kuszálódnak össze. G. és N. urak teljesítménye azért is igen figyelemreméltó, mivel rendkívüli nyelvi találékonysággal, igényességgel és pontossággal ábrázolják a legkülönfélébb helyzeteket, korokat, szereplőket, helyszíneket, otthonosan mozognak a különböző nyelvi regiszterek között.

A hagyományos, kerek lezárás kedvéért írásunk végére hagytuk az „erkölcsi tanulság” kérdését. Beszélhetünk-e ilyesmiről a Zsír Balázs kapcsán? Az elmúlt századok pikareszk-írói kézzel-lábbal tiltakoztak, ha erkölcstelennek bélyegezték művüket, s ezt azzal is igyekeztek alátámasztani, hogy gazfickójukat vagy bitófára juttatták, vagy rendes polgárt, családapát kreáltak belőle.

A Zsír Balázs íróiban nincs ilyen kényszer, részben mert ma már mindent le szabad írni (a kérdés a hogyan), részben pedig, mert a teljes erkölcsi relativizmus korában – mint amilyen a rendszerváltozás körüli időszak is volt – a kérdés szinte nem is kérdés többé. És mégis, G. és N. urak, neves elődeikhez méltón igenis felvetik ezt a kérdést, és kimondatlanul is érzékeltetik, hogy az amúgy nem épp ártatlan címszereplő erkölcsileg sokkal inkább fölötte áll annak a bizonyos politikai elitnek, amelynek zűrös világába maga is belekeveredik. A Kisherceg által a fejébe nyomott glória, amit élete végéig visel, kifejezi, milyen viszonylagos az erkölcsi megítélés, mennyire csínján kell bánni vele, és hogy mégis, újra meg újra minden komoly írónak kötelessége az állásfoglalás.

 

 


 

Gluck alias Göbölyös N. László

Csavargások Bugri-Magyarországon

(Netes közlés, 2001)


2001-ben, a magyar millennium sokadik évében ünnepélyes keretek között megszületett a modern magyar pikaró hős: a született kétbalkezes léhűtő, aki fittyet hányva minden társadalmi szabálynak, idősíknak és történelmi logikának, keresztül-kasul barangolja (legtöbbször előző kalandjának következményei elől menekülve) Magyarországot a '80-as évek közepétől napjainkig. Legalábbis a kisszerű, ám nagyravágyó, pártoskodó és pártütő, kiskirályok és nagy maffiózók által uralt Bugri-Magyarországot. Zsír Balázsnak hívják az ifjú embert, utalva ezzel egy XVII. századi francia regényfolyam, Le Sage Gil Blas című művére, de az illető közeli rokona Tom Jonesnak, Kakuk Marcinak, Mark Twain Jenki-jének, Svejknek, sőt, talán még magának Forrest Gumpnak is.

A szerzők a címlapon, illetve a regény folyamán csak G. és N. uraknak nevezik magukat. A valóságban Gángoly Attila és Novák Valentin névre hallgatnak, foglalkozásukra nézve tanárok, irodalom- és filmőrültek, akik néhány évvel ezelőtt a Blue Box mozi büféjében találták ki, hogy írnak egy közös regényt, méghozzá úgy, hogy megkettőzik a főhős személyiségét: egyikük egyes szám első személyben meséli el hátborzongató kalandjait, a másik pedig narrátorként kíséri Zsír Balázst. A képzettség és foglalkozás nélküli, bizonytalan származású fiatalember megjárja a poklok poklát, de nem ússza meg a szentté avatást sem, pedig valójában szinte semmi más nem motiválja, mint az, hogy mentse az irháját, de folyamatosan "belekeveredik" mindenbe.

Az ember 40-50 oldal után már nem is csodálkozik azon, hogy a debreceni tébolydából Napóleonnal közösen lép meg, (Széchenyinek már túlságosan elborult az elméje, ő marad), hogy hősünk megkapja I. Andrástól a tihanyi apátság alapítólevelét, hogy Eger várát török kamionosok vívják, miközben Tinódi, a Lantos, megénekli a "sokféle részögöst", hogy a parlamentben Mikszáth Kálmán oktatja ki az ifjút kedélyesen pipázva. Közben a szerzők, akik néha saját elmeállapotukat is megkérdőjelezik, világirodalmi utalásokkal tűzdelik meg írásukat - á la Esterházy, Termelési regény -, és mellesleg leszedik a keresztvizet a rendszerváltás utáni valamennyi politikai formációról, de a rendőrség, az alvilág, a szenzációhajhász sajtó, a magyar vadkapitalisták is ugyanúgy megkapják a magukét.

Kifejezetten szórakoztató a könyv, amelyet csak azért kell időnként letenni, mert az ember képtelen felfogni azt a tömény abszurdot, amit G. és N. úr összehord. És eszünkbe juthat közben, amit Gogol polgármestere mond a Revizor végén: "Mit röhögtök? Magatokon röhögtök..." Néha akkor is jólesik.