Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részletek az 1. kötetből

 

MÁSODIK FÜZET

TORONYIRÁNT A ZÜLLÉS ÚTJÁN


 

II. FEJEZET

amelyben meghallgathatjuk egy perverz uraság történetét,
miközben egy személyvonaton Kecskemét felé zötyögünk



A nagybácsi jól bevásárolt az útra, nehogy megéhezzen Kecskemétig. Aztán elfoglalt egy fél kupét, a maradékot pedig – ételből, helyből egyaránt – fölkínálta ifjú barátjának. Mire elindult a vonat, a hájas úr mindent fölfalt, noha három napon keresztül mást se művelt, csak tömte magát és élvezett. Amint elsőt zöttyent a mozdony, Terebélyi Kálmán elszunyókált, és soha nem hallott horkolásba fogott. Zsír megpróbált kitörni a kupéból, de terve nem sikerülhetett, hisz felállni sem tudott hatalmas útitársától, nemhogy az ajtóhoz férni. Így hát tűrte a fülsértő torokhangokat, füttyöket, horkantásokat, azon tűnődve, miképp keríthetne pénzt, hogy végre a maga ura legyen, oda mehessen, ahova akar, s akkor, amikor neki jó.

*

Megjegyzés:

Szegény, naiv hősünk még nem tudhatta, hogy Fortuna pont olyan távol kerüli majd hátralévő életében, mint az emberek zömét, mert e szeszélyes nőszemély mindig csak annyira lesz hajlandó fölkínálkozni neki, hogy az egyik slamasztikából kimenekülhessen. Más szóval a szűkmarkúan mért szerencséből sose futja többre, s a következő pillanatban már cseberből vederbe pottyan...

*

Mivel épkézláb gondolata nem akadt, Zsír Balázs egyre unottabban bámulta a vonatból látható tájat, mely Duna–Tisza közi egyhangúságával kezdte álomba ringatni. Épp elaludt volna, amikor hájrengő fogva tartója felriadt, böffenve óriásit. E hangzavarra Balázs is fölrezzent, s kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnia kísérője élettörténetét, mert az, miután fölébredt, minden átmenet nélkül in medias res belevágott:


DR. TEREBÉLYI ELHÍZÁSÁNAK ÉS ELTÉVELYEDÉSÉNEK HISTÓRIÁJA

Kora gyerekkoromban még sovány voltam és göthös, gyakran csúfoltak így: nézd, a girnyó! Aztán rövidesen elhíztam valamiféle hormonzavar miatt, s e látványos gyarapodás arra késztetett, hogy fokozott táplálkozással növeljem hájamat, mely tízéves korom ellenére egy zsírsertés szalonnájával vetekedett.
Természetesen mindenki utált még hozzám érni is, így tetézte egykeségemből adódó önzésemet az örökösen felém áradó undor, s váltam jómagam idegbeteg, gyűlölködő, hisztériás kamasszá. Agyam viszont vágott, mint a borotva, úgyhogy a tudományokkal kárpótoltam százhetven kilós, tizenhat éves szerénységemet, míg a többiek a lányokba vetették minden bizalmukat (és magvukat). Kívülről úgy tűnhetett, hogy jól megvagyok a számok és vegyjelek birodalmában, de legbelül (erről csak én tudtam) beteges vonzalom alakult ki bennem a szebbik nem iránt. Szobám falát modellek aktjaival tapétáztam, s áldozatként naponta többször is földre öntöttem előttük magvamat – soha el nem érhetőségükből fakadó tiszteletem jeléül –, mialatt színjeles előmenetelem egy elit gimnáziumban és versenyeredményeim arra predesztináltak, hogy felvételi nélkül bekerülhetek az orvosi egyetemre.


07.jpg

 

Időközben azonban nem elégedtem meg a bálványozott női nem előtti hajbókolással, hanem olthatatlan vágy gerjedt bennem saját nemem szép testű példányai iránt is. Természetesen a megvetés magaslatairól gondoltam a velük való érintkezésre, de egyre erősödött az érzés. Elgondolható, hogyan feszíti a kielégítetlen biszexualitás a reményhagyottakat, s miként torzul személyiségük, miként válnak vad képzelgőből potenciális pszichopata őrültté, olyanná, aki tán még a gyilkosságtól se riad vissza, ha ösztönterhein enyhíthet.
Elvégeztem az egyetemet, de nemi kapcsolatom nem volt. Ami körbevett, az a hájam, a hájamat a négy fal, a négy falat a nagyvilág, mely nyüzsgése és az embereket mozgató alapvető motiváció-hármas (étel, ital, szex) ellenére a legunalmasabb, legérthetetlenebb és legmegmagyarázhatatlanabb közegnek számított. S ezért már nem is világban és emberekben gondolkodtam, hanem elemi részecskékben, molekulákban, tetszetős vagy egyáltalán nem tetsző sejthalmazokban.
A fiatalabb egyedeket, a kisfiúkat is megkívántam. Néhányat sikerült megrontanom, de nem a telihold, hanem még szabad akaratom irányította tetteimet, így a rendőrség szaglászására abbahagytam az efféle bűnös és elfajzott örömhajhászást, s megúsztam a jó pár év börtönt, valamint egzisztenciám elvesztését. Teljes magányba menekültem: a munka maradt csak, s a délutáni magömlesztés éveken át.
Épp harminc lettem, mikor unokahúgom – ki tudja, miért – meghívott egy pesti banzájra. Nagyon csodálkoztam, mert a leányzót, aki akkor húszéves volt, utoljára pólyásként láttam. Végül leküzdöttem kételyeimet, s fölutaztam a buliba, ahol olyan ferde hajlamú társaság jött össze, hogy öröm volt nézni. Unokahúgom, mihelyst meglátott, ágyába invitált, s legnagyobb bámulatomra élvezte hájaimat, és láss csodát!, baráti köréből többen is ajánlkoztak, amit  persze elfogadtam, így első szeretkezésem napján egy hétre való örömöt gyűjtöttem be, megkezdve a közel másfél évtizedes hátrány ledolgozását.
Ettől a banzájtól fogva nemi életem „normálisan” folyt: minden hétvégén meglátogattam a rokon kislányt és számos barátját. Ráadásul az utóbbi hat évben, mióta odajárok, súlygyarapodásom megtorpant, s talán néhány dekát még fogytam is a nagy hancúrozásokban...
   
Itt Terebélyi doktor története félbeszakadt, avagy véget ért (csak ő tudhatja, mennyit vall vagy vallott be pokoltüzet ígérő életéből), mivel a vonat bezökkent a kecskeméti pályaudvarra, ahol Zsír Balázs és újsütetű „kebelbarátja” leszálltak.

 

(...)

 

IV. FEJEZET

melyben egy történelmi álom képei kavarognak,
majd megtekintem Bakitelek nevezetességeit



Ismét szóhoz juthatok.
Én. Az igazi.
…Szerzőtársammal összezördülésre került sor; ezek a közös regény kitervelésétől napirenden vannak. Mára azonban betelt a pohár: lényem másik fele tudniillik bírálni merte módszeremet. Épp ő, aki művelődéstörténetileg (és más téren is) csak hiányosan képzett, s akinek írói vénája kezdettől az érszűkület tüneteit mutatja… Tény és való: én először a meztelen szöveget vetem papírra, melyet később öltöztetek föl jelzőkkel, hasonlatokkal és metaforákkal, míg az ő tollából tüstént készen (fogjuk rá) patakzanak a mondatok. A végeredmény önmagáért beszél.
Most is háromfejezetnyit kellett várnom, hogy újra szóba állhassak az olvasóval.

*

A lényeg: fölkerestem Bakitelket, aztán Ceglédet is. De ne vágjunk a dolgok elébe! Elmesélem szép sorban, hogyan kujtorogtam tovább az Alföldön, találkozva a parasztok királyával…
Ott maradt abba az elbeszélés, hogy Kecskeméten csúnyán a pohár fenekére néztem. Mégpedig a „hírös város” legromlottabb bűntanyáján: Terebélyi doktor házában. Aztán elnyomott a buzgóság. Álmodtam Terebélyi fotelének mélyén. Fejemben a világ és az idő szálai egyetlen nagy pillanattá gubancolódtak össze…

*

Mialatt Jézus a Golgotára cipelte keresztjét, a Napkirály bált adott Versailles-ban, ahol folyt a bor, a konyak, a pezsgő (és ennek arányában más is). Egyidejűleg Bach megkomponálta a Máté-passió-t, Tolsztoj megírta a Háború és béké-t, Kolumbusz Kristóf fölfedezte Amerikát, Hannibál pedig átkelt a hegyeken.
A következő szempillantásban Hitler ordítva parancsolta meg a fél földgolyó lerohanását.
Közben Borgia Lukrécia valami löttyöt kotyvasztott, míg Platón el-eltűnődött az ideákról. Befejezésül aztán Voltaire sütött ki egy szentségtörő viccet, s száműzetésbe vonult, ott hagyva csapot, papot...

*

Végre fölébredtem. (Az álom utolsó filmkockáin már nem is Voltaire szerepelt, pontosabban kuporgott, hanem Molière, méghozzá az egyik versailles-i oszlop tövében, s hol a márványt, hol meg a Fösvény kéziratát csiszolgatta.)
Fájt nekem a világmindenség (melynek turistája voltam). Én is fájhattam neki. De aztán nagy nehezen előmásztam a fotelből, s szemem végigsiklott a romhalmazzá vált szobán.
Számba véve a többieket, láttam, hogy öten maradtak – a ház urával együtt –, akiket persze a hanyag narrátor elfelejtett bemutatni.
Doktor Terebélyi Kálmán szétvetett tagokkal feküdt a padlón. Sípolva horkolt, miközben hordóhasa egyfolytában korgott. Karnyújtásnyira tőle Paál F. Pál aludt, aki politikában a reformkommunizmus, történelemben a reformkor, evésben pedig a reformkonyha híve volt. Keszeg alakján már tegnap is béléssel kifelé lógott sűrűn forgatott köpönyege, melyet most szemfedőnek használt. Arrébb Gavrilo Matusics hevert, a maffio-, akarom mondani moneto-szindikalizmus képviselője. E szendergő oroszlánt kis számú, de mindenre (főleg emberölésre) elszánt hívei a Gyilok becenévvel tisztelték meg. Gyilok civilben a MASZLAGOT (Magyarországi Szlávok Gazdasági Otthona) nagypofájú elnöke volt. Elsősorban a pénzügyek álltak, ültek, feküdtek közel hozzá, legalább olyan közel, amennyire a „békepárti” Bárányka Egon hortyogott a jobbján. Ő egy letört nyakú konyakosüveget szorongatott. A sort végül vitéz Tébláb Alajos, a fontolva haladók álmában is ferencjóskát viselő képviselője zárta.
A biliárdgolyók szanaszét gurultak. Az egyik dákó a lerókázott falnak támasztatott, a többi a ragacsos parkettán nyúlt el. Vörösbor tócsákban áztak a fehér krétacsonkok...

*

Nem akarom leírni, miként vertem lelket sorstársaimba, sem azt, hogyan szedelőzködtünk össze, se reménytelen igyekezetünket a rendcsinálásra, melynek kilátástalanságát teljes egyetértésben ismertük föl. Legyen elég annyi, hogy még nem kongatott delet a közeli templom harangja, mikor kiléptünk Terebélyi doktor házából.
Lépteinket a kecskeméti buszpályaudvar felé vettük. Szűk utcákon ügettünk keresztül. Tisztelegtünk a Lenin-szobornak is, kivéve Téblábot, aki akkorát csuklott, hogy fölrebbentek a galambok Vlagyimir Iljics sapkájáról. Majd a jegypénztár előtt veszekedésbe keveredtünk két ellenőrforma alakkal (mint utóbb kiderült, az egyik maga a sofőr volt), akik azt fejtegették, hogy részegeknek tilos a fölszállás. Urak módjára fojtottuk beléjük a szót egy ötszázassal. Utoljára az autóbuszon zötykölődtünk. Ki Istenhez, ki Marxhoz, ki Bacchushoz fohászkodott, hogy megússza a velünk utazó szemrevaló diáklányok (és kifogástalan modorú tanárnőjük) előtti okádás szégyenét. Erőfeszítéseinket siker koronázta, s végül az autóbusz okádott ki bennünket a Bakitelek határában elterülő mezőre.
Mi tagadás, megszomjaztunk. Szerencsére Matusics-Gyilok ismerte a járást (nyaralója lévén itt is), s elvezetett minket a település leghíresebb búfelejtőjébe...

 

08.jpg



– Kutyaharapást szőrivel – üvöltözött néhány órával később Tébláb, a söntéspultot verve, mire szelíd erőszakkal eltávolították a helyiségből. Jobbnak láttuk utána menni és megnézni, nem tört-e el valamije. Kiderült, hogy csak a butykos üvege. Vigasztalhatatlan volt...
A Bakitelken töltött első napunkról már alig van mondanivalóm. Bár a mesebeli hirtelenséggel leszálló sötétben sokszor az orrom hegyéig se láttam, megtekintettük a helyi nevezetességeket. Ezek közül az első egy égre bökő óriási kötőtű volt: a rádióadó.
Voilá! – ordított föl a franciás műveltségű Bárányka, amint a félhomályban megpillantotta a minden párizsi nőnél karcsúbb acélszerkezetet. Aztán rongybábuként összecsuklott. Paál F. és Terebélyi állították talpra, míg én Tébláb Alajost tartottam szemmel.
– A magyar Eiffel-torony – nyöszörögte vitéz Tébláb.
Csak ezután tántorogtunk le a szőke Tiszához, és ott hajszál híján elvéreztünk. A hajszálereink mindenesetre kiürültek. El is határoztam, hogy Fekete-Afrika és Belső-Ázsia szúnyog lakta vidékeit jó messzire elkerülöm majd utazásaim során.
Végül Bakitelek leghíresebb építményét, Zsák Sándor sátrát bámultuk meg, ahol tavaly (vagy tavalyelőtt?) holmi pártot alapítottak. Mi viszont olyan viharvertek voltunk, hogy közönyös képpel imbolyogtunk el a nevezetes jurta mellett.
Matusics nyaralójában aztán egy nyugágyba rogytam, másra nem emlékszem...

*

Megjegyzés:

Ha kell, fogcsikorgatva is megkísérlem összerakni a rendszerváltás korának nagy szoborcsoportját, még akkor is, ha látszólagos célom a saját kis szobrom felállítása.

 

(...)